Biztosan tudjátok, hogy aki 2016 után érettségizik, annak fel kell mutatnia a 11. évfolyamig 50 óra közösségi munkát, amit ő végzett el. Nos, én elhatároztam, hogy bárhová elmegyek dolgozni, de emberek közé nem. Utálom az embereket. Eddig egyetlen embert szerettem, szeretek teljes szívemből, de benne is félek bízni, s bármennyire szeretném, nem tudom elhinni egy szavát sem. Tönkretettek az emberek. Eldöntöttem, csak állatok közé megyek elvégezni a közösségi szolgálatot, ők legalább hálásak lesznek a segítségemért. Kinéztem a városban egy menhelyet, ahová nyáron kezdenék el járni. De persze, szüleimnek nem tetszik. Azt mondják, hogy ahol lovagolok, majd elintézzük, hogy leigazolják nekem munka nélkül az 50 órámat. Nem értik meg, hogy én ezt nem szeretném. Tényleg szeretnék elmenni menhelyre, kivinni sétáltatni a kutyákat, etetni őket, kifésülni a bundájukat. Törődni velük. Mert ők örökké hálásak lennének a törődésért. Mindig azt hajtogatták a szüleim, hogy elkéne mennem dolgozni. Ne csak üljek itthon mindig. Mozduljak ki. Most, mikor elhatározom, hogy segítenék egy menhelyen, kinézem a menhelyet, barátnőmmel iskola vége után mennék megnézni, s megkérdezni tőlük pár dolgot, hirtelen megváltozik a véleményük. Miért? Miért nem lehet egyszer úgy, ahogy én szeretném?!